Ami nem látható 1. rész

2017.04.02

 Jobb kezem szemem elé emelem, és így tekintek vissza az elmúlt tíz év történéseire.

Sűrű képek, még színesebb érzések, események, emlékek sokasága.

Mit adott ez a tíz év nekem, és én mit adtam ennek a tíz évnek?

2007; hivatásos anyukaként, három szép gyermekem terelgettem. Igazi sparheltes tűzzel.

Hálás vagyok azért, hogy ott lehetettem számukra fizikálisan. Bármikor elérhető voltam.

Úgy gondolom talán e miatt nem éltem át azt a dillemát, ami sok nőt belül agyon rág. Anyaság vagy karrier?

Ugyanakkor, éreztem, hogy van bennem még spiritusz, ezért beiratkoztam egy főiskolára. Bölcsészkarra, szociális vonalra.

Első találkozásom a főiskolával maga volt a pokol és a sokk. Nem túlzok, amikor ezt kijelentem. Betereltek minket egy óriási előadó teremben, és ott repkedni kezdtek olyan szavak, amikről halványlila dunsztom sem volt. Neptun rendszer, ott kell felvenni a tárgyakat, azon keresztül kell vizsgára jelentkezni, aki ezt elmulasztja, az bottal ütheti a nyomát az egész évadjának.

Beléptem a tudomány fellegvárának a kapuján, és ami odabenn fogadott, túlmutatott minden addigi elképzeléseimen. Ittam magamba a sok újdonságot. Egy zárt, de olvasott aggyal érkeztem meg a főiskolára, ám az ott töltött évek alatt kitágult előttem a világ, és a világban saját magam is.

Kedvenc tanárnőm szájából hallottam először ezt a kijelentést; "ne akarj tökéletes anya lenni, csak legyél elég jó anya.". Micsoda felszabadulás, micsoda erős széllökés, minden negatív, maximalista töltetű kétségeim felé. Kisöpörte őket. A maximalista anya, csak görcsös attitűdök sorozatát hozza magával. Ellenben az "elég" jó anya, a tökéletlen tökéletességével burkolt be. A mai napig ebben a palástban élem meg az anyaságom. Jó ez a darab, szép, nemes, és emberi maradok tőle. A gyerekeimnek is van egy élet igenlő anyjuk, aki teljesen tökéletlen és emberi.

A főiskolát elvégeztem, az anyasági "mandátumom" is lejárt. Munka után kellett néznem.

Szociális területen keresgéltem, és a keresgélésből állás lett. Egy olyan területre tévedtem, amihez egyáltalán nem fűlött a fogam. Hajléktalan emberekkel kellett foglalkoznom.

Idegenség érzés lett úrrá rajtam, ismeretlen terepre kerültem.

Ma már azt mondom, nagy móka mester ez a Sors. A legnehezebb, legkeményebb szakmai szférába hajított bele. Lényege, ennek a mókának abban volt, ha nem itt kezdem el a szakmai pályafutásom, akkor a későbbiek folyamán más munkalehetőségekhez sem jutok hozzá.

Eljött az ideje az elméleti tudás gyakorlatba átültetésének. Sikerült, megtanultam a kettőt összekapcsolni. Delejes érzés. Kicsit játék a tudománnyal, a saját személyiségemmel, a női lényemmel (a nő kedves és befogadó tiszta egyszerűségére gondolok), és ezzel kooperálni kliens, az ellátott felé, na ez volt csak a kihívás.

Szakmai utazásom következő szakaszát azért nyerhettem el, mert olyan kemény helyen dolgoztam, mint a hajléktalan ellátás, ezért egy különleges szakiskola engem is befogadott a falai közé.

Ez lett a kedvencem. Abban az iskolában, olyan srácok jártak, akik máshová már nem kellettek. Ők voltak a 3H (halmozottan hátrányos helyzetű), az antiszociális, beilleszkedni képtelen, tanulási zavarral küzdők. Akadtak fiatalkorúak börtönét ismerők, vagy javító intézet berkeit megjárt is közöttük. A mély szegénység, konkrétan éhezést ismerők. Abban az iskolában lehettem ezeknek a tanulóknak a segítője, a tanára, az iskolai anyjuk.

Jártam ki családokhoz, sokat látott szemeim számára, már semmi sem volt furcsa vagy idegen. Nem a szedett vetett szegénységet láttam meg, a tekintetek érdekeltek. A sorsok összefonódása, ami egy család élete mögött húzódott meg.

Megtanultam tőlük, sőt ellestem, azt, hogy az ösztöneinket nem szabad elnyomni. Hisz ettől olyan szép színes a világ, és én magam is szép és színes vagyok. A furcsa, határt feszegető lényemmel, ott belül, akit nem mutogatok boldog boldogtalannak.

Szakmailag szépen haladtam, fejlődtem, életem beállt egy állandó ritmikusságra. Békés, megszokott, állandóság zsibbasztott.

Hétfő volt. A szokásos reggel megtartott értekezlettel. Időnként rápillantottam a telefonomra, mert egymást követték az üzenetek rajta. A kijelzőm állandóan felvillant. Nem érdekelt. Nem értettem, minek írnak rám annyian.

Csörög a telefonom. Felveszem. Középső lányom az, sikítozik a fülembe a telefonon keresztül. Beszél, és közben sikítozik. Nem értem a szavait. A rémület végig szalad bennem. Kezemből kiesik a telefon. Felveszem. Újra hívom a lányom, sír. "Nagy baj van, apa, apa balesete volt, kamionnal ütközött."

Kihagy az agyam, felzokogok, nézek a kollégákra, mindenki arcán döbbenet és értetlenség, hisz csak egy unalmas hétfő reggel volt még az előbb. Volt. Nem velünk történik.

Kolléganő segít nekem. Kivisz a helyszínre, a közelben történt. A rendőri kordonon keresztül mehetünk, én vagyok a feleség. Kiszállok az autóból. Ott a kamion. Ott a férjem autója, felborulva. Tűzoltók vágják ki. Sok rendőr, sok tűzoltó. Szinte mindenki ismerős.

Apósom az út szélén áll, magányos madárka, zokogva borulok a nyakába. Mentősök tolják el mellettem a férjem, nem érhetek hozzá.

Utazom a mentő után be a kórházba.

Diagnózis:

Jobb bordák eltörtek, átszúrták az egész jobb oldali tüdőt, lég mellett kapott, stabilizálni kell. Morzsásra tört combcsontok, boka, térd, csípő, váll, könyök, kartörések.

Elkapkodom a szavakat, figyelek, hogy felfogjak mindent. Intenzívre kell vinni, lélegeztető gépre tenni, és stabilizálni, hogy a műteni tudják már a mai napon.

Kérem az orvost, hogy hagy mehessek be hozzá csak pár percre az intenzívre.

Morfinnal kábítva alszik, csövek a szájában, orrában, a gép emeli a mellkasát. A gépek vigyáznak rá. Bíztam a gépekben.

Kifordult az életünk a négy sarkából. Óriási erő van bennünk, emberekben. Nem csak család vagyunk ma már egymás számára, hanem egymás bajtársai is.

Ez klipp, már mindíg arra a napra emlékezetet.