Utadra bocsájtalak

Anyai stációim egyikét osztanám meg Veled. Arról az időszakról írnék, amikor az egyik gyermek kirepül a szülői házból. Ezt a dolgot érzelmileg elhúzódó időbeliségben éltem meg, élem meg.

Lassú felismerésen mentem keresztül, ugyanis én abban a hitben ringattam magam, s szent meggyőződésem volt, hogy a fészek elhagyó időszak egyáltalán nem fog gondot okozni. Miből gondoltam? Azt hittem (én balga), hogy az elegendő pszichológiai képzettségem, s a korom adta életbölcsességem elégnek fog bizonyulni. Úgy gondoltam intellektusból majd megoldom, ha átlátom, ha rálátok erre a folyamatra, az pont elég lesz.

A folyamat közben arra is rájöttem, hogy én egy nagyon fifikás anyai szeretettel akartam magamhoz láncolni a gyermekeim. Egyébként egy teljesen jól felépített teória, ami a mi családunkban, az én gyerekeim esetében tökéletesen működött.

Célom tehát az volt, hogy a gyermekeim köré egy olyan otthon építsek fel, ahol maximális módon komfort érzetben tudtak élni, és eszük ágába se legyen tovább állni. Itt egy picit kitérnék arra, hogy én az ő esetükben megengedtem, hogy a saját szobájuk olyan állapotban legyen s maradjon, ahogyan ők abban élni szerettek. Fiú szoba, nem a pedantériáról híres nálunk, de nekem eszem ágában sem volt ezen pörögni, hogy milyen állapotban szenved a fiam szobája.

Tudom nagyon önző dolog, de én nem a rájuk telepedéssel kooperáltam, hanem az elegendőnek bizonyuló szabadsággal, amit Nekik nyújtottam. (természetesen ez alatt a rugalmas, s életkorhoz körülbelül passzoló korlátokat is értem).

S ez a gyakorlatban hogyan is nézett ki, az én sajátságos önző kooperálásom?

Kezdetben volt; haverok, buli Fanta, majd később következett; haverok buli és nem Fanta. Jöttek a barátok, barátnők, itt alvás, átjáró ház, élet, pezsgés, fiatalok. Imádtam!

Közben a két nagyobb gyermekem fiatal felnőtt lett, az iskolák után elhelyezkedtek és már dolgozó fiatal felnőttekké váltak. S úgy hozta az élet, hogy a középső gyermekem, két lányom közül az idősebbik komoly párra talált. Nosza, a fiú is hozzánk költözött. Már hatan éltünk együtt.

Nagyon jól éreztem magam ebben a nagycsalád, effektben. Teljesen jól tudtam benne működni, és nagyon jól kijöttünk egymással. Élni és élni, hagyni. Privát szféra mindenkinek járt, s jár nálam, s ez érvényes rám nézve is. Így senki sem megy a másik idegeire.

De az idő s a haladás utol ért. Lányom a párjával úgy döntöttek, hogy kirepülnek, s saját fészekbe költöznek. Természetesnek és helyén valónak találtam mindezt. A költözés, a rendezkedésük, minden szépen haladt a maga útján. Eszemben sem volt, könnyes búcsúval nyugtázni, ezt a szép és természetes folyamatot, vagy épp megakadályozni holmi rossz anyai játszmával.

Már pár napja külön éltek tőlünk, amikor az egyik barátnőm megkérdezte tőlem, hogy hogyan viselem a leszakadást? Értetetlenül álltam a kérdés előtt. Válaszoltam ugyan, hogy teljesen rendben van minden. Viszont a kérdés bennem kattogott, s azon gondolkoztam, hogy lehet "baj, van velem", talán bele kellett volna halnom abba, hogy a lányom önálló és új életet kezdett élni?

Félre tettem magamban ezt a dolgot.

Ám! Volt egy estém. Egyedül voltam otthon, olvasgattam, s a könyvből feltekintve hirtelen, hangossá vált az engem körül vevő CSEND!

A csend és a magány. Azokban a pillanatokban éltem át, és tudatosult bennem, hogy már csak (!) négyen, élünk itthon. Felkavarogtak a mélyből azok az emlékek, amit a gyerekeimmel éltem át. Amikor csak ők és én. Pillanatképek. Megállítottam az időt magamban. Néztem a képkockákat, egyik jött a másik után. A tökéletes pillanatok. S akkor elsírtam magam. Mélyen és keservesen, ahogyan csak egy anya tud, a tova és a soha vissza nem hozható pillanatok miatt. Kisbaba illatuk az orromban volt, láttam őket ovisan, sulisan, majd, a sok nevetés, mikor hétrét görnyedtünk a poénokon, amit egymás felé nyomattak.

Akkor este elsirattam magamban a régi időinket, amikor csak ők és én voltunk. S így van ez rendjén. Elsiratni, elbúcsúzni attól, ami elmúlt, s nyitni az új és a más felé. Nem bele csontosodni a régibe a múltba. S tovább "játszom" önző anyaságom, rugalmasan alkalmazkodom az élet nyújtotta új helyzetekhez, s legfőként azért, hogy imádott gyermekeim s én maradjunk egymásnak.

Rugalmas nagy anyai szeretettel.