Kassa

Úton voltunk már. Az autópályán suhantunk. Beszélgettük. Ez egy jó nap, ezt gondoltam magamban. Kassa felé tartottunk. Mert barátnőm onnan való volt.

Miskolc előtt egy színvonalas kávézóba ültünk be, ráérősen csevegtünk, nézelődtünk, és minket is megnéztek. Két vidám, mosolygós nő. Ezt láthatták rajtunk.

Újra úton voltunk. Szlovák magyar határ. Nem is tudom mire számítottam? Határőrökre? Vicces. Elkopott épületű határ átkelő hely. Ami csupán már, csak szabad mozgást biztosít az ott áthaladó forgalom számára.

Néztem a távolból kirajzolódó magas hegyeket. Láttam a másabb stílusú házakat. Nagyon hamar Kassára értünk.

Első utunk a plázába vezetett. Vásárolni is kellett, enni, meg ilyesmik.

Több órát töltöttünk ott. Már benne voltam az ottani áramlásban. Felvettem a ritmust. Figyeltem és néztem az embereket. Elsőnek a külsejüket.

A nők nagy része, nagyon igényesen, divatosan járt, szinte vonult. A stílusuk nekem kicsit franciás jellegre hajazott. Szépen voltak kisminkelve, hajuk többnyire hosszú. Arcuk nagyon szép.

Megnéztem a férfiakat is. Meglepett egy jellegzetes arc csontozat, ami tipikus jegyet a legtöbb férfin felismerni véltem. - nekem a magyar férfiak arc csontozata jobban tetszik -.

Szokványos pláza volt, de volt valami más is benne nekem. Az emberek, akik megtöltötték, ők voltak mások. Úgy éreztem egy békés, álmos, nyugalom áramlik közöttük. Barátnőmnek említettem is, hogy itt olyan az atmoszféra, mint nálunk Magyar honban, a nyolcvanas években.

Az emberek nem tűntek idegesnek, nem rohantak, a házaspárok, egyfolytában kommunikáltak, a csapatban járók is egymásra figyeltek.

Majd rájöttem a nyitjára. Kassa városa 250 ezer embernek ad otthont. A város szélén van egy nagy acél üzem, ahol közel 20 ezer ember dolgozik. Az ottani rendszerváltás sem változtatott ezen, semmit sem. Rendszerváltás ide és oda, a gyár maradt és a dolgozók is. Az emberek nagy hányada nem tört bele a munkanélküliség okozta létbizonytalanságba. Tetszett a látvány, és tetszett ez a mélyben élő nyugalom.

A plázát elhagyva, a mesés belvárosban kötöttünk ki.

Akkor már erősen esteledett. A telefonommal fotózgattam a fenséges régi építményeket, amelyet a hatásos megvilágítás tett még szebbé.

Leültünk a szökőkút mellé, a feltörő vizet, zene kísérte. A park megtöltődött a trónok harca című film betétdalával. Egyébként is tetszik az a zene, de a középkori épületek, az éj leszállta, a fények, egy idegen kultúra atmoszférája, magába szippantott.

Séta után, beültünk egy kávézóba. A berendezés a múlt század stílusát idézte. Sokan ültek benn, boroztak, kávéztak, és cigiztek. Nincs tilalom. Szemben velünk egy művész társaság ült. Kedvemre meresztgethettem a szemeim, figyeltem őket és hagytam, hogy hasson rám a környezet.

Majd átmentünk egy másik esti szórakozó helyre. Tekervényes folyosó vezetett oda. Lila falak, mostani house zene szólt. Tömve fiatalokkal. Lapos kanapék, alacsony asztalok.

Zene, cigi füst, jó hangulat, és mindenki beszélgetett.

Még valami szembe ötlött. Bárhol jártam az est folyamán, és társaságokat láttam, senki sem nyomogatta a telefonját. Nem volt rá szükség.

Tudom, tudom a cigi káros, meg minden. Én magam sem dohányzom már elég régóta.

De, nem felejtettem ám el azt, amikor annak idején úgy jártunk bulizni, vagy társaságba, hogy a jó bor mellé slukkoltam egy mélyet a cigimből. Dehogy kellett akkor oda telefon. Jobb kezemben cigi, bal kezemben egy pohár finom bor, társaság, oldottság, és sok duma.

Éjjel hagytuk el a belvárost.

Haladtunk át egy sikátoron, több férfit pillantottunk meg. Egymástól bizonyos távolságra álltak, úgy néztek, mint az ugrásra kész vadállatok. Macedóniában mászkálnak éjjel ilyen férfi figurák. Nem vagyok félős lány, de ott, ahogyan szedtük a lábainkat, szinte benne volt a levegőben a gonosz érzés. Vártam, hogy na, most, na, most veti rám magát valamelyik.

Néztek minket, de több hála istennek nem történt. Kijutottunk a sikátorból.

Rendőrt egész este nem láttam.

Keveset aludtam aznap este, de nem is lehetett, hisz tudatosan ittam magamba az élményeket.

Kassa szerelmem, így hívom magamban.