Ami nem látható 1. rész

 Jobb kezem szemem elé emelem, és így tekintek vissza az elmúlt tíz év történéseire.

Sűrű képek, még színesebb érzések, események, emlékek sokasága.

Mit adott ez a tíz év nekem, és én mit adtam ennek a tíz évnek?

2007; hivatásos anyukaként, három szép gyermekem terelgettem. Igazi sparheltes tűzzel.

Hálás vagyok azért, hogy ott lehetettem számukra fizikálisan. Bármikor elérhető voltam.

Úgy gondolom talán e miatt nem éltem át azt a dillemát, ami sok nőt belül agyon rág. Anyaság vagy karrier?

Ugyanakkor, éreztem, hogy van bennem még spiritusz, ezért beiratkoztam egy főiskolára. Bölcsészkarra, szociális vonalra.

Első találkozásom a főiskolával maga volt a pokol és a sokk. Nem túlzok, amikor ezt kijelentem. Betereltek minket egy óriási előadó teremben, és ott repkedni kezdtek olyan szavak, amikről halványlila dunsztom sem volt. Neptun rendszer, ott kell felvenni a tárgyakat, azon keresztül kell vizsgára jelentkezni, aki ezt elmulasztja, az bottal ütheti a nyomát az egész évadjának.

Beléptem a tudomány fellegvárának a kapuján, és ami odabenn fogadott, túlmutatott minden addigi elképzeléseimen. Ittam magamba a sok újdonságot. Egy zárt, de olvasott aggyal érkeztem meg a főiskolára, ám az ott töltött évek alatt kitágult előttem a világ, és a világban saját magam is.

Kedvenc tanárnőm szájából hallottam először ezt a kijelentést; "ne akarj tökéletes anya lenni, csak legyél elég jó anya.". Micsoda felszabadulás, micsoda erős széllökés, minden negatív, maximalista töltetű kétségeim felé. Kisöpörte őket. A maximalista anya, csak görcsös attitűdök sorozatát hozza magával. Ellenben az "elég" jó anya, a tökéletlen tökéletességével burkolt be. A mai napig ebben a palástban élem meg az anyaságom. Jó ez a darab, szép, nemes, és emberi maradok tőle. A gyerekeimnek is van egy élet igenlő anyjuk, aki teljesen tökéletlen és emberi.

A főiskolát elvégeztem, az anyasági "mandátumom" is lejárt. Munka után kellett néznem.

Szociális területen keresgéltem, és a keresgélésből állás lett. Egy olyan területre tévedtem, amihez egyáltalán nem fűlött a fogam. Hajléktalan emberekkel kellett foglalkoznom.

Idegenség érzés lett úrrá rajtam, ismeretlen terepre kerültem.

Ma már azt mondom, nagy móka mester ez a Sors. A legnehezebb, legkeményebb szakmai szférába hajított bele. Lényege, ennek a mókának abban volt, ha nem itt kezdem el a szakmai pályafutásom, akkor a későbbiek folyamán más munkalehetőségekhez sem jutok hozzá.

Eljött az ideje az elméleti tudás gyakorlatba átültetésének. Sikerült, megtanultam a kettőt összekapcsolni. Delejes érzés. Kicsit játék a tudománnyal, a saját személyiségemmel, a női lényemmel (a nő kedves és befogadó tiszta egyszerűségére gondolok), és ezzel kooperálni kliens, az ellátott felé, na ez volt csak a kihívás.

Szakmai utazásom következő szakaszát azért nyerhettem el, mert olyan kemény helyen dolgoztam, mint a hajléktalan ellátás, ezért egy különleges szakiskola engem is befogadott a falai közé.

Ez lett a kedvencem. Abban az iskolában, olyan srácok jártak, akik máshová már nem kellettek. Ők voltak a 3H (halmozottan hátrányos helyzetű), az antiszociális, beilleszkedni képtelen, tanulási zavarral küzdők. Akadtak fiatalkorúak börtönét ismerők, vagy javító intézet berkeit megjárt is közöttük. A mély szegénység, konkrétan éhezést ismerők. Abban az iskolában lehettem ezeknek a tanulóknak a segítője, a tanára, az iskolai anyjuk.

Jártam ki családokhoz, sokat látott szemeim számára, már semmi sem volt furcsa vagy idegen. Nem a szedett vetett szegénységet láttam meg, a tekintetek érdekeltek. A sorsok összefonódása, ami egy család élete mögött húzódott meg.

Megtanultam tőlük, sőt ellestem, azt, hogy az ösztöneinket nem szabad elnyomni. Hisz ettől olyan szép színes a világ, és én magam is szép és színes vagyok. A furcsa, határt feszegető lényemmel, ott belül, akit nem mutogatok boldog boldogtalannak.

Szakmailag szépen haladtam, fejlődtem, életem beállt egy állandó ritmikusságra. Békés, megszokott, állandóság zsibbasztott.

Hétfő volt. A szokásos reggel megtartott értekezlettel. Időnként rápillantottam a telefonomra, mert egymást követték az üzenetek rajta. A kijelzőm állandóan felvillant. Nem érdekelt. Nem értettem, minek írnak rám annyian.

Csörög a telefonom. Felveszem. Középső lányom az, sikítozik a fülembe a telefonon keresztül. Beszél, és közben sikítozik. Nem értem a szavait. A rémület végig szalad bennem. Kezemből kiesik a telefon. Felveszem. Újra hívom a lányom, sír. "Nagy baj van, apa, apa balesete volt, kamionnal ütközött."

Kihagy az agyam, felzokogok, nézek a kollégákra, mindenki arcán döbbenet és értetlenség, hisz csak egy unalmas hétfő reggel volt még az előbb. Volt. Nem velünk történik.

Kolléganő segít nekem. Kivisz a helyszínre, a közelben történt. A rendőri kordonon keresztül mehetünk, én vagyok a feleség. Kiszállok az autóból. Ott a kamion. Ott a férjem autója, felborulva. Tűzoltók vágják ki. Sok rendőr, sok tűzoltó. Szinte mindenki ismerős.

Apósom az út szélén áll, magányos madárka, zokogva borulok a nyakába. Mentősök tolják el mellettem a férjem, nem érhetek hozzá.

Utazom a mentő után be a kórházba.

Diagnózis:

Jobb bordák eltörtek, átszúrták az egész jobb oldali tüdőt, lég mellett kapott, stabilizálni kell. Morzsásra tört combcsontok, boka, térd, csípő, váll, könyök, kartörések.

Elkapkodom a szavakat, figyelek, hogy felfogjak mindent. Intenzívre kell vinni, lélegeztető gépre tenni, és stabilizálni, hogy a műteni tudják már a mai napon.

Kérem az orvost, hogy hagy mehessek be hozzá csak pár percre az intenzívre.

Morfinnal kábítva alszik, csövek a szájában, orrában, a gép emeli a mellkasát. A gépek vigyáznak rá. Bíztam a gépekben.

Kifordult az életünk a négy sarkából. Óriási erő van bennünk, emberekben. Nem csak család vagyunk ma már egymás számára, hanem egymás bajtársai is.

Ez klipp, már mindíg arra a napra emlékezetet.