Történeteim
Stílus az amikor önmagunkat utánozzuk.
Stílus az amikor önmagunkat utánozzuk.
Kórus- mely világok közt jár
Életem folyamán több kórust halhattam, és magam is voltam tagja párnak. Szép művek, kidolgozott hangzás és karvezetők.
Viszont mostanában, valami különleges dolog részese lehettem. Ezt pedig Zeke Katalin tanárnőtől és a keze, szíve alatt éneklő diákoktól, a Berze Nagy János gimnázium tanulóiból életre kelt KÓRUS-tól kaptam ajándékba. Bizonnyal a karácsonyi időszak is teszi, másféle rezdülésekkel vagyunk telve, ez így van jól, hisz érző emberi lények vagyunk.
Mitől más nekem ez a diák kórus?
Az első találkozás élménye: röviden és tömören fogalmazva megzavart. Amikor felsorakoztak a színpadra egy szokásos "sulis-éneklést" vártam, arra készültem.
E helyett megleptek. Afrikai és macedón általam soha nem hallott énekek kúsztak fel a közönség sorai közé. Belül zavarttá váltam, nagyon tetszett, de nem tudtam szóval megnevezni, azt, amit éreztem. Az ének által ott teremtem azokon a földrajzi helyeken. Fizikálisan jelen voltam, de a lelkem kiszabadult és repült.
DE nem volt szavam még erre az érzésre, erre az állapotra.
A második találkozás élménye: ezüst vasárnapi fellépésük az egyik patináns nagytemplomban. A templomba belépve dús, kidolgozott csodaszép freskókkal díszített falak és mennyezet fogadott. A levegőben ünnepi illat terjengett.
A KÓRUS, a tanárnővel felvonult, megállt, felettük a megfeszített megváltó. Számomra ismeretlen adventi énekkel töltődött meg a templom. Megint az érzés lepett meg, amit már az előző fellépéskor kiváltott belőlem, az, ahogyan ŐK ÉNEKELNEK.
A hangok áradtak, terjengtek, új élmény feszült belém, aminek még mindig nem volt bennem szava.
Utolsó dalként tőlük, Leonard Cohen Halleluja-ja csendült fel.
S, akkor belém zuhant a minden, vagy én a mindenbe. Lelkem kettévált, belém költözött a zene, a szívem mélyéig hatolt. Énekelnem kellett velük, ösztönösen tört fel belőlem ez a vágy. Az érzés, ami bennem életre kelt, remegett, a Mindenség érintése jött le hozzám és nekem, általuk. A szemeim könnyel teltek meg, ekkora szépség hatására.
A zenét hallgatva megtaláltam a szót, amit addig nem találtam. A kórusvezető egy csatorna. Nem mindennapi adomány. Bele tud nyúl a másik szféra síkjába, s behozza ide nekünk azokat a dalokat, amik maga a ZENE. Majd úgy ülteti el a diákok szívébe és torkába, hogy aki hallja őket, az átéli az oly divatosnak mondott Flow-t, vagy éppen gyógyul a lelke, vagy boldog lesz, vagy sírni kezd. A lényeg, szívig hatol.
Legszebb élményeim egyike lett a templomos kórusos.
Köszönöm az élményt, egy PERFECT DAY-ben volt részem.
A hatalom emberei
A bürokrácia útja hosszú, tekervényes és nincs kirakva a jó indulat köveivel. Kiszolgáltatott helyzetből feléjük fordulni nem kellemes, de van, amikor fordulni kell, (!) mert a bizottság előtt meg kell jelenni.
Akik valamilyen fogyatékkal élik az életüket, azok tudják, hogy pl. a rokkant nyugdíjat, vagy ápolási segélyt, nem adják ingyen. Sok mindentől függ a százalék megállapítása. Vannak, akik megkapják a Bizottságtól a véglegességet (nem kell több felülvizsgálat, folyamatosan megy a rokkan nyugdíj utalása), és vannak, akik csak időlegesen kapják meg a leszázalékoltságukat. Nekik időről időre meg kell jelenni a felülbíráláson.
Két történetem van erről, s persze lehet ez a két eset pont az a kivétel, ami mindig erősíti a szabályt.
Egy ismerőmnek Down szindrómás fiatal felnőtt gyermeke van, ő mesélte nekem, hogy sajnos a Bizottság úgy döntött az ő esetükben, hogy nem kaphatja meg a gyermeke a végeleges határozatot, és időről időre így meg kell jelenniük. A megjelenést úgy éli meg, mintha bizonygatnia kéne, hogy beteg a gyermeke. Nem érti, nem szereti és megalázónak tartja, amikor a gyerekét is faggatják, kérdezik a Bizottság emberei. Érthetetlen, hogy egy Down szindrómás miért nem kaphatja meg a véglegességet. Ez egy genetikai eredetű betegség, ez nem múlik el, ezt nem lehet kinőni. Épp elég mentális teher az a szülőnek, hogy belül újra és újra elő jön az a kérdés, ha ő nem lesz, akkor vajon ki és hogyan viseli majd gondját az ő beteg gyerekének, ha túlélné őt a gyermeke, mert ebben a betegségben sajnos fenn áll a korai halálozás.
A másik eset pedig még közelebbről mutatta meg nekem a Bizottság hozzáállását.
Egy szintén fogyatékkal elő emberről írok, akinek az állapota szintén nem varázsolódódik már vissza soha többé.
Főszereplőnk is megjelent a Bizottság előtt. A Bizottság vesékbe látó szemekkel vizslatta őt, jól megnézték maguknak, s keresztkérdések tüzébe állították.
Nem volt kegyelem, hidegen, felülről, kíméletlenül jöttek a sortüzek.
Ilyesmik:
Akar maga dolgozni? Hol akar maga dolgozni? Miért ilyen keserű? Hova megy?
Sok kérdés, amit méltatlannak érzett és élt meg. Egy ideig válaszolt rájuk, de aztán úgy döntött, nem hagyja magát tovább sorozni a kíméletlen kérdésektől.
Mert főszereplőnknek nem maradt mása, mint az öntudata és a maradék büszkesége.
Többszörösen rokkantan, mozgás korlátozottként, műtétek között élve és műtétre várva. Elutaztatja sérült testét a Bizottság elé, s ott mintha vakok ülnének, úgy tesznek a kérdéseikkel, mintha KMK, azaz közveszélyes munkakerülőt kéne górcső alá venni...
Hadak útját megjárt főszereplőnk, megelégelte a megalázó kérdéseket, mintha ő ment volna oda kuncsorogni a kis rokkant nyugdíjért, összepakolta a papírjait és faképnél hagyta a bizottságot, de mielőtt kilépett, még oda vetette nekik:
Ha arra megy, ki a játék h elvegyék a pénzem, akkor mondják, meg és ne raboljuk tovább egymás idejét! A Bizottság emberei értetlenül álltak a reakció előtt. Nem így szokott ez zajlani, hisz sikerül olyan ici picire összepréselniük sok előttük megjelenő embert, hogy az kész művészet már. Erre fel ide jön a műtött, és kicsúszik a kezük alól. Na de még ilyet? Ki érti ezt? Mik vannak, kérem szépen!
Nem a bürokrácia a baj, és nem is a kérdések, amiket fel kell tenniük. Tudjuk, nagyon sok minden múlik azon, hogy a kérdést milyen hangszínnel teszik fel, milyen hangnemben, milyen arc mimika társul hozzá.
Az emberek iskolázottságtól függetlenül, megérzik, ÉRTIK azt, ha empátiával közelítenek feléjük.
S továbbá a BNO kódokat nem lehet felül bírálni, még a nagy Bizottságkérdező embereinek sem, azaz eleve lejátszott "meccsről" van szó. A súlyosnak mért BNO kóddal bíró betegeknek jár az utalás, nem lehet felül írni. Viszont kicsit a kereszttűzben lehetőség van arra, hogy alá gyújtsanak nekik, megforgatni, olyan hangnemben megszólítani, sőt elérni, hogy féljenek tőlük. Igen, vannak, akik félnek még a BIZOTTSÁGTÓL. Kínos, nagyon kínos a mai világban ez a tény. Nagyobb szerveknek néha be kéne kukkantani ezekbe a sötét sűrű levegőjű Bizottsági szobákba.
Temető
Soha nem kellett félnem a temetőtől, a temetőben. Kislány koromban, a nyári szünet idejében apai nagyanyámmal minden hétfőn, a temetőbe töltöttük el az időt. Nagyanyám a legnagyobb természetséggel vitt minket oda a húgommal.
A temető soha nem volt tabu téma, vagy félelmetes hely...inkább érdekesség, izgalom, csiklandósság. Amíg nagyanyám a sírokat, gondozta, vagy épp beszélgetett az ott időző öreg asszonyokkal..nos addig mi a húgommal, remekül éreztük magunkat.
A temető számunkra, a játszótér lett. Senki ránk nem szólt, jöttük mentünk a sírok között. Fogócskáztunk, felnőttest játszottunk. Néha ha nyitva volt, akkor a halottas házba is bekukucskáltunk, ha meg zárva volt, akkor meg a kisablakon keresztül próbáltunk belátni, hátha van benn halott.. Úgy éreztem ott magam, mint ki szabad, védett, és nem csak nagyanyám szeretete, de, de valami láthatatlan világ védelme alatt lennék ott. Magas gesztenyefák árnyékában, a hanyatló Nap utolsó sugaraiban, ódon régi sírok közt telt el nyári szünetünk egy gyönyörűséges szakasza.
Visszaemlékezve, szagok és illatok kúsznak fel az orromon keresztül az agyamig. Avar illat nyári száraz fű illat, izzad nyirkos gyermek testünk, a temetői föld nedves, bogaraktól hemzsegő feketesége. Amint hanyatlott le a Nap, és kezdett szürküli az ég, nagyanyám vette a kapáját, szólított minket, s hazafelé vettük az irányt. Vidám, meleg, gondtalan időszak.
S így, vissza emlékezve, talán azért is volt bennem e nagy bizalom a temető és a halottak felé, mert közeli hozzá tartozót csak már késő felnőtt koromban veszítettem el. Vonzódtam a misztikus dolgok iránt...néha a nyári szünetek alatt, a képes Bibliát lapozgatva, azt éreztem, hogy valaki figyel engem. Szinte égetett ez a figyelem, ez a "tekintet", ösztönösen arra felé néztem minden ilyen esetben. Az érzéseim vegyesek voltak, volt ebben gyermeki ártatlan kíváncsiság, félelemmel vegyítve, s valami dohos ismeretlenséggel körbe véve, mely még is paradox módon, de ismerősnek tűnt a számomra. Tudtam, hogy van ott velem valaki a szobában, aki engem figyel...Bár már késő gyermekkoron tekinthető ez az időszak, még is volt bennem nyitottság, vagy ép ama kapu, amivel a gyermekek sok esetben rendelkeznek, és többet látnak meg az őket körül vevő világból, mint már azt tesszük felnőtt fejjel.
Ahogyan növekedtem, és tágult előttem a horizont, könyvek, emberek, események kapcsán, nem felejtettem, és nem veszítettem abbéli kíváncsiságomból, hogy Kik és Mik lakoznak a láthatatlan világban. Minden misztikus dolog vonzott, amit csak lehetett elolvastam, megnéztem és elraktároztam magamban. Természetesen ez nem zárta ki azt a tényezőt, és természetes folyamatot, hogy éljem, és megéljem mindazt, amit a fiataloknak át és meg kell élniük ahhoz, hogy viszonylag egészséges felnőtt válhasson belőlük.
Beat / dobbanás / 1.
Emlékeink kérés nélkül utat találnak. Hogyan, s mikor és miért járnak, vissza nem tudhatjuk, nem tudhatom.
Tervezem, hogy a mélyből rendszeresen haza látogató emlékeim megörökítem itt.
1 beat:
Tél volt. Hullott a hó, kinn sötét és fagy és karácsonyi atmoszféra.
Nagyanyám nyári konyhája. Az asztal mellett ülünk húgommal. Látom a tüzet a sparheltben égni, néha meg kotolják, hogy jobban égjen benne a tűz. Jó ebben a melegben ülni, és várakozni. Mert valami készül. Ezt megérzi a gyermek lelkünk.
Karácsony van.
Csodavárás van. Nagyapám elénk áll, s titokzatos arccal csendben szól nekünk. Ő most felmegy a házba (amit ilyenkor télen nem használnak, minden élet a nyári konyhában zajlik), mert jön az Angyal. Elönt az izgalom s a félelem. Nagyapám az óriás angyallal fog találkozni. S mi nem láthatjuk, mert ez biztos olyan felnőttes kiváltság.
Nagyapám távozása után ott marad nekünk, nekem, a sok kérdés a fejemben, s az érzések a szívem körül. Milyen lehet egy angyal? Biztos fehér és óriási magas, és szárnyai vannak. Várakozunk. Nagy a csend. Benn a nyári konyha sparheltes melegében is. Valami ott lóg a levegőben. Nem tudom mi fog következni. Kitekintek az ablakon, s csak a sötétséget látom, s a csendet, ami a hó nyugalma is megkíván a természettől.
Csengő szól. Tudtam, hogy itt volt, lehet az Isten?
Felugrunk. Isten az Angyal, miért nem láthattam őket? S már el is mentek? Ilyen titkok ők?
Elment az Angyal. Ezt mondták nekünk a konyhába, talán nagyanyám. S ekkor már nyoma sincs bennem a dermedt várakozásnak, elindulnak a mozdulatok belőlem.
Az ajtóhoz ugrunk testvéremmel, felrántjuk, s ott állunk a küszöbön.
A felházból nagyapán közelít felénk. Valamit tart a kezeiben. Egyre közelebb ér, s a konyhából kiszűrődő fény megmutatja, amit nagyapám hoz nekünk. Két karjában a jobban és a balban, a hőn áhított és vágyott "járós babákat"öleli, akiket nekünk hoz.
Nagyapám sétál lassan, és nótára kezd:
"kiskendőm négy sarka simára van vasalva, mind a négy sarkába babám neve van varrva. Egyik szőke a másik barna a harmadik csuda szép "
Dobban a szívem! Dobban a szeretetem Felé. Nagyapám felé. Elkapom a pillanatot, és sosem engedem.
Beat 1.
A harmadik
"Régen" kicsit lassabban éltük, és más volt a ritmusunk. Nem küszködtünk párkapcsolati problémákkal (most kicsit eltolódtak ezek a dolgok, s szerintem nehezebb is), de kicsit régebben valahogy mindig úgy alakult, hogy nem maradtunk pártába. S ennek következtében már sok estben 21 éves korunk előtt férjhez mentünk. (ez volt a jellemző). S ezzel együtt járt az is, hogy hamar bekövetkezett a gyermekvállalás.
Korán anyuka lettem, még 20 éves sem voltam, amikor első gyermekem magamhoz ölelhettem. S rá két évre megérkezett a másik testvér is.
Velük együtt nőttem fel.
Nagyon szép időszak, ha ebből a szemszögből tekintek vissza rá. De van egy másik szemszög, a nem kozmetikázott, a totál VALÓSÁG. S mi volt a színfalak mögött?
Tudatlan s tapasztalatlan anyaságom romjain szaladoztam. Hol a védőnő tanácsát fogadtam meg, hol anyukámnak bölcsessége, hol anyósom okos gondolatai, hol egy könyv, hol egy újság, ami a gyermeknevelésről szólt. De igazán egy jó nagy katyvasz volt bennem arról, hogy hogyan legyek tökéletes anya. Nos, ez nagyon nem ment. Bődületes hülyeségeket követtem el. Engedve magamban a sok jó tanácsnak, amit összegyúrtam és hol így hol úgy akartam nevelni a gyerekeim ennek kapcsán.
Ugyanakkor professzionális módon megtanultam, csecsemőknek való étkeket készíteni. Takarítani, mosni, főzni, időt beosztani. Nagyon remek napi ritmust építettem fel a kicsinyeim köré. Nyílván ezzel is kompenzálva a belső bizonytalanságom.
Örökké aggódtam, hogy eleget evett (?) ivott-e a gyerek. Ha megette adjak e még? Ha nem kell neki az étel, akkor "jaj, Istenem mi lesz így?"
Lehetne mosolyogni ezen, de nem tudok, mert ami szép lehetett volna, azt nem tudtam teljességében megélni, nyilván a tapasztalat hiánya, és a fiatal korom is közre játszhatott ebben.
De az idő haladt. Gyermekeim óvodába kerültek, én pedig visszakerültem a munka világába.
S pár év így telt el, egészen addig, amíg egy markáns vágy, egy erős szenvedélyes érzés tört rám. Gyermeket akarok, egy harmadikat.
Elementáris erővel szakadt fel belőlem. Ekkor 29 éves voltam már. Kiforrott személyiség, az adott önmagamhoz képest. Mivel az előző két gyermekem hamar megfogant, így fel sem merült bennem a kérdés, hogy talán eztán másképp lesz.
S bizony ám, hogy várnom kellett Rá.
Nem ették olyan forrón a kását, három esztendőnek kellett eltelnie (népmesei szám, a három, három testvér, a legkisebb a legerősebb...).
S a várakozós három évben bizony előfordult, a fal felé fordulva sírtam álomba magam.
Majd miután kiderült, hogy már bennem bimbózik ez az édes kis élet, megváltoztam. Egy pillanat alatt, valami összeállt bennem akarássá, tervekké, és igazi életté.
Érett voltam, tudtam, hogy mit akarok. Azt akartam, hogy a kisbabám kibújjon, s megmutassam majd neki a világot, bevezessem. Ez a fajta tudatosság is új volt nekem. Igaz csak a következő lépést láttam meg magamban mindig, de pont ezért volt csodálatos hisz a JELEN PILLANATOT ÉLTEM meg így mindig.
Elterveztem, hogy úgy fogok szülni, hogy önuralommal, és az energiám befelé a testemnek adom oda. Csendben vajúdtam, és csendben szültem meg. S amikor a kezembe adták nevettem és sírtam, és eufóriát éltem meg, mennyei érzés volt. (első szülésem császármetszéssel történt, kora szülés, inkubátorban a gyerekem, második szülés sima szülés, nem is nagyon voltam tudtában, elfelejtettem szólni, hogy adják a kezembe, ha megszületik, s így csak az arcát simíthattam meg a második gyerekemnek). Mennyi elveszett mozdulat...fájtak ezek a félbe maradt vagy el sem kezdett érintések.
S pont ezért, az utolsó szülésemnél, szóltam, hogy magamhoz akarom ölelni a gyerekem! (ahol én szültem, akkor, ott szólni kellett).
Szülés után kórház öt nap, majd kórházból haza.
S majd itthon, a napi rutinok. Az egyik legboldogabb időszak volt. Sehol sem volt bennem a régi fiatalkori énem görcse. Legutolsó gyermekemnek sajátságos ritmusa volt, pl. 20 percenként szopott, s én így tápláltam, mert ez volt az Ő igénye. Sőt minden ilyen alkalom után még jó ideig a szívemen altattam, simogattam, érintettem ahol csak tudtam.
Akkor már tudtam, hogy egy erős, határozott egyéniségű gyermeket akarok útra bocsájtani. S ehhez nem is kell más, csupán, sok-sok testi kontakt (kezdetben), ölelés, puszi, dajkálás. Igen dajkálás. Persze a védőnőm ez ügyben fontos jövőbeli apokalipszisre hívták fel a figyelmem: miszerint a gyerek hozzá szokik, bele fogok bolondulni, nem lesz egy szusz időm sem, stb.
Magamban csak nevette. Hisz pont ezt akartam, a gyerekkel lenni, kiélvezni minden percet, ami arról szól, ami pont az az időszak. Hisz akkor már tudtam, hogy minél lazábban, a gyermek igényeit figyelő és megengedő szeretettel lévő anya vagyok jelen, annál inkább lesz könnyű dolgom. S ez így is volt. Boldog volt a gyerekem, én meg élveztem, hogy esélyt kaptam az élettől arra, hogy kiteljesedjek a szó nagyon nemes és pozitív értelmében, hogy ANYA vagyok.
Így épült fel a napom:
Minden házi munkát el tudtam végezni, nem omlott a fejemre a mosogatni való, s a nagy gyerekeim is meleg ebéd várta haza, mert otthon voltam. Sőt, éltem is a lehetőséggel, s nyolc kerek évig voltam otthon. Csodálatos időszak volt. Amit a két nagy gyereknél az elején elbénáskodtam tudatlanságomban, arra lehetőség nyílt, hogy simítsak rajtuk. Igazítsak, ahol lehetett ott helyre hoztam. S a legkisebb kis családtag pedig olyan kegyben részesülhetett, hogy négy év után adtam óvodába is. Nekem ez öröm volt, hisz másik két gyerekem, már 2,5 évesen ment óvodába.
Ez a nyolc év, nekem magam volt a KARMA, amikor valahonnan fentről megkaptam azt az adományt, hogy láthattam, hol rontottam el valamit, és azt hogyan hozhatom helyre, vagy ha nem tudom már helyre hozni, akkor milyen másik lehetőséggel élhetek.
S még valami fontosat megértettem és megéltem. Miután a legkisebb is óvodába járt, fennmaradó időmben tanulni kezdtem, főiskolára jártam.
S itt pedig belépett az az életforma, hogy amikor a gyerekeim tanultak, én is tanultam, s ez egy új életformát csempészet be közénk.
S itt álltunk rá jövőbeli sínekre, a gyerekek is egyenként, s én magam is. Egy új szakasz kezdődött el bennem. Magam felé fordultam, s elkezdődött önismereti utam nagyon izgalmas időszaka.
Egy szakasz bezárult, kezdődött egy másik.
"Utadra bocsájtalak"
Anyai stációim egyikét osztanám meg Veletek. Arról az időszakról írnék, amikor az egyik gyermek kirepül a szülői házból. Ezt a dolgot érzelmileg elhúzódó időbeliségben éltem meg, élem meg.
Lassú felismerésen mentem keresztül, ugyanis én abban a hitben ringattam magam, s szent meggyőződésem volt, hogy a fészek elhagyó időszak egyáltalán nem fog gondot okozni. Miből gondoltam? Azt hittem (én balga), hogy az elegendő pszichológiai képzettségem, s a korom adta életbölcsességem elégnek fog bizonyulni. Úgy gondoltam intellektusból majd megoldom, ha átlátom, ha rálátok erre a folyamatra, az pont elég lesz.
A folyamat közben arra is rájöttem, hogy én egy nagyon fifikás anyai szeretettel akartam magamhoz láncolni a gyermekeim. Egyébként egy teljesen jól felépített teória, ami a mi családunkban, az én gyerekeim esetében tökéletesen működött.
Célom tehát az volt, hogy a gyermekeim köré egy olyan otthon építsek fel, ahol maximális módon komfort érzetben tudtak élni, és eszük ágába se legyen tovább állni. Itt egy picit kitérnék arra, hogy én az ő esetükben megengedtem, hogy a saját szobájuk olyan állapotban legyen s maradjon, ahogyan ők abban élni szerettek. Fiú szoba, nem a pedantériáról híres nálunk, de nekem eszem ágában sem volt ezen pörögni, hogy milyen állapotban szenved a fiam szobája.
Tudom nagyon önző dolog, de én nem a rájuk telepedéssel kooperáltam, hanem az elegendőnek bizonyuló szabadsággal, amit Nekik nyújtottam. (természetesen ez alatt a rugalmas, s életkorhoz körülbelül passzoló korlátokat is értem).
S ez a gyakorlatban hogyan is nézett ki, az én sajátságos önző kooperálásom?
Kezdetben volt; haverok, buli Fanta, majd később következett; haverok buli és nem Fanta. Jöttek a barátok, barátnők, itt alvás, átjáró ház, élet, pezsgés, fiatalok. Imádtam!
Közben a két nagyobb gyermekem fiatal felnőtt lett, az iskolák után elhelyezkedtek és már dolgozó fiatal felnőttekké váltak. S úgy hozta az élet, hogy a középső gyermekem, két lányom közül az idősebbik komoly párra talált. Nosza, a fiú is hozzánk költözött. Már hatan éltünk együtt.
Nagyon jól éreztem magam ebben a nagycsalád, effektben. Teljesen jól tudtam benne működni, és nagyon jól kijöttünk egymással. Élni és élni, hagyni. Privát szféra mindenkinek járt, s jár nálam, s ez érvényes rám nézve is. Így senki sem megy a másik idegeire.
De az idő s a haladás utol ért. Lányom a párjával úgy döntöttek, hogy kirepülnek, s saját fészekbe költöznek. Természetesnek és helyén valónak találtam mindezt. A költözés, a rendezkedésük, minden szépen haladt a maga útján. Eszemben sem volt, könnyes búcsúval nyugtázni, ezt a szép és természetes folyamatot, vagy épp megakadályozni holmi rossz anyai játszmával.
Már pár napja külön éltek tőlünk, amikor az egyik barátnőm megkérdezte tőlem, hogy hogyan viselem a leszakadást? Értetetlenül álltam a kérdés előtt. Válaszoltam ugyan, hogy teljesen rendben van minden. Viszont a kérdés bennem kattogott, s azon gondolkoztam, hogy lehet "baj, van velem", talán bele kellett volna halnom abba, hogy a lányom önálló és új életet kezdett élni?
Félre tettem magamban ezt a dolgot.
Ám! Volt egy estém. Egyedül voltam otthon, olvasgattam, s a könyvből feltekintve hirtelen, hangossá vált az engem körül vevő CSEND!
A csend és a magány. Azokban a pillanatokban éltem át, és tudatosult bennem, hogy már csak (!) négyen, élünk itthon. Felkavarogtak a mélyből azok az emlékek, amit a gyerekeimmel éltem át. Amikor csak ők és én. Pillanatképek. Megállítottam az időt magamban. Néztem a képkockákat, egyik jött a másik után. A tökéletes pillanatok. S akkor elsírtam magam. Mélyen és keservesen, ahogyan csak egy anya tud, a tova és a soha vissza nem hozható pillanatok miatt. Kisbaba illatuk az orromban volt, láttam őket ovisan, sulisan, majd, a sok nevetés, mikor hétrét görnyedtünk a poénokon, amit egymás felé nyomattak.
Akkor este elsirattam magamban a régi időinket, amikor csak ők és én voltunk. S így van ez rendjén. Elsiratni, elbúcsúzni attól, ami elmúlt, s nyitni az új és a más felé. Nem bele csontosodni a régibe a múltba. S tovább "játszom" önző anyaságom, rugalmasan alkalmazkodom az élet nyújtotta új helyzetekhez, s legfőként azért, hogy imádott gyermekeim s én maradjunk egymásnak.
Rugalmas nagy anyai szeretettel.
Rólam
Sokáig tologattam magam előtt ezt a lehetőséget, hogy egy blog keretén belül mutassam meg magam. Az írás a rajz kisebb nagyobb kihagyásokkal de végig kísérték az életem.
Írni alázat. leírni s megmutatni azt ami belül van.
S nyilván nem mindent mutatok meg, hisz vannak dolgok amiket nem kell s nem akarok.
Szeretném ha átfogó képet kapnál rólam, s ezért egy hosszabb levegővételű bemutatkozást tervezek.
Első gyermekként érkeztem a családba.Tervezettként. Nagyon hamar, kort meghazudtoló módon fejlődtem. Már kilenc hónapos koromban beszéltem, jártam... Nem kis teljesítmény lehetett, nagyon büszkék voltak a szüleim rám ezért.
Szüleim,társadalmailag a középosztálybeli réteg mezsgyéjét erősítették. Azért látom őket a széljátékosok szerepében, mert kicsit másképp éltek mint az az átlag ahová szociológiailag vagy társadalmilag tartoztak.
Kapcsolatfelvétel
Nyitott vagyok a kérdések előtt, ha azok valóban kíváncsiságból születtek meg.