Szösszenet- Básztesz a macska istennő

Keserves idők járnak felém. Lápos tavam biztonságából, ki sem merek jönni. Kikémlelek, sóvárogva a világra.

Aznap este is tele hold volt. Én Basztesz, a macska Istennő, a hold szerelme, az éj jegyese voltam és vagyok.

Vadászni indultam azon a különös éjszakán. Éhség gyötört, zubogott a vérem. Izgatott és nyugtalan voltam. Valami volt a levegőben, mindent másképp érzékeltem, mint szoktam.

Az erdőből hamar kijutottam. Szerettem az elém táruló falu látványát. Az alig pislákoló éjszakai fényeket, és a kósza hangokat. Kutyák ugattak, veszettül- ők érzik a szagomat. Házak között surrantam, kerestem az áldozataim, kit ejthetek csapdába. Világító zöld szemeimmel varázsoltam őket révületbe, és vakon követni kezdtek. Becsaltam őket a lápomba. Féltek tőlem, még mende mondák is szárnyra keltek. Úgy hívtak: a "lápi szirén". Micsoda népség ez az emberi faj. Nevetek rajtuk.

Akkor is egy háznak lapulva figyeltem, amikor feltűnt az a férfi. Nem oda való volt, sem a ruhája, sem a kiállása, semmilyen sem. Sokáig figyeltem őt. Járkált az utcákon, mint aki vár valakire. Figyeltem tovább, de senki sem érkezett, sőt egy teremtett lelket sem láttam felbukkanni. A kutyák elhallgattak, csend és némaság honolt a területemen.

Sűrű volt az éj, pára és köd vett körül, a holdat sötét felhő takarta el. Éheztem, és bár megbabonázva néztem az idegent, tudtam, el kell őt csalnom magammal éhségem csillapítani.

Mögé osontam. Megcsapott a semmi szaga. Nem vette körül az emberi kipárolgás illata és zamata, amitől oly szívesen megrészegedek, újra és újra. Beteges vágy a hús és a vér után.

Megérintettem a vállát. Meg kellett, hogy forduljon ahhoz, hogy révületet küldjek rá.

Hozzá sem értem szinte, azon nyomban az arca az arcom előtt volt. Szép férfi, piros szemekkel.

Akkor már tudtam ki ő. Évszázadok óta üldöz engem, és én menekülök előle. Lestát, ez a neve. Vámpír.

Nem volt választásom, menekülnöm kellett, túlélni.

Azóta lápom fogságában élek.