Megtagadottak- bennem élő számkivetettek

2017.01.08

Bejárni a lelkem, újra és újra, amíg meg nem halok ez már mindig így lesz velem.

2017 teljesen másképp kezdődött a számomra, mint ahogyan vártam. Egy számomra érdekes és hiteles ember mellé szegődtem, vagy ő mellém, vagy csak a mátrix segített ebben nekünk. Mindegy is. Nem ez a lényeg.

Sóvári Mónikának hívják, használja a színek és szimbólumok nyelvezetét, a sajátságos, rám jellemző kommunikációs mintáimon keresztül szólít meg. Csak ajánlani tudom a munkásságát itt: https://plussfotel.com

Visszatérve rám. Január elsején találkoztunk, s az óta is nyomot hagynak bennem a tőle elhangzó gondolatok, melyek változásokat indítottak el.

Életem számos területén nagyon bátor, határozott elképzelésekkel bírok. Az elképzeléseimet végig viszem, létre hozom. Megalkotom a minden napjaimat, s ezzel szinte magától értetődően önmagam. Ezek a dolgok, cselekmények a fizikai síkon pedig manifesztálódnak.

Ugyanakkor, mint bárki másban, vagy bárki másnak, nekem is van egy árnyoldalam. Ide szorítom vissza azokat az érzéseket, amik nagyon fájnak, amikkel nagyon nem tudok megbírkozni.

Ez egy cölöp, egy gát. Nem szoktam vele foglalkozni, mert olyan súlyos és rossz érzések vannak ott. Inkább mindig oda és arra a részre fordultam magamban, ami sikeres, ami látványos, ami csúcs szuper bennem. S ezekre koncentrálva a másik oldalt sikerült elnyomni. Na persze nem örökre, mert ami felszínre akar törni, az úgy is felbukkan.

S hogyan tovább ezekkel? Mit kezdjek, a nagyon nem szeretem és gyenge oldalammal. Eddig ezt az oldalamat, alul értékeltem, lenéztem, számkivetettem.

Semmi büszkeségem sem volt benne. Bennem.

Mostoha gyerekem volt, vagy még attól is rosszabbul bántam vele.

DE az idén megfordultam.

Megnéztem magamnak azt a lányt, vagy nőt, attól függ, milyen kinézettel bukkan fel, ott a sötét lelkem börtönéből. Jól megnézem magamnak. A ruháját, a haját, az arcát. Megnéztem milyen belső események fognak történni csupán csak azzal, hogy végre ember számban veszem a bennem elnyomott lényem, énem egy részét.

Amikor megérkeznek  ezek a súlyos nem szeretem érzések, a múlt  telített emlékei, akkor elindulok feléjük. Semmi extrát nem csinálok, csak figyelem őket, és engedem bele sajogni a hozzá kapcsolódó érzést. Nem kezdek el egyből pót cselekedni, hogy elnyomja őket (amiként az szokásom volt). Nem könnyű, sőt inkább nehéz benne maradni.

Először nagyon furcsa volt. De kezdem megszokni.

Megnevezem az érzést, ezzel életre hívom, és megengedem, hogy belső képek formájában megmutassa magát.

Valahogy így történik bennem: egy érzés a múltból, amihez egy belső magányos elveszett lány képe mutatkozott meg bennem.Egyszerűen csak engedtem, hogy jöjjenek a képek, mint a szabad asszociáció kapcsán  (pszichológia használja, a szavak, gondolkodás nélküli feltolulásai és kimondásai).

Belső képek ehhez az érzéshez így társultak bennem: a lány egy jéggel borított tó lékjén keresztül a mélybe merütl. A jég alá. Egyre mélyebbre süllyedt. Valami húzzta le, szemei nyitva voltak. Látta a kezeit, látta magát, ahogyan süllyed a mélység felé. Feladta és elengedte az akarást magában. Tudta, hogy mindjárt vége lesz, és nem fog fájni semmi sem már. Béke és öntudatlanság  egyre erőteljesebben öleli körül. Még öntudatánál van, még...

Majd akkor egy hirtelen rántást érez. Valaki húzza ki a felszínre. Kirobban a levegőre, a mélyből. Az utolsó pillanatban.

Én vagyok az, aki kirántotta őt, a mostani önmagam. A lányt kihúzom, kicsit hagyom, majd közelebb megyek felé. Előbb csak a halántékát simitom meg. Nem érzek ellenállást. Átölelem a fejét és az ölembe húzom, mint anya a gyermekét.

Így vagyunk.

Következő kép. A lány ül egy ablaknál, talán hintaszékben, csendben van. Tudom, hogy sokáig nem fog beszélni. Néz ki az ablakon. Még életképtelen.

Ott akar ülni, bámulni és bambulni vágyik.Engedem neki legyen, ha már megleltem őt magamban. Vigyázva a belső házamban, megadva neki hogy magától töltötődjön fel a vére élettel. Majd ha eljön az idő. Az is lehet, hogy olyan sokáig élt bennem, a sötétben, éhezve, fázva, elnyomva, meg nem értve, hogy így marad, ahogyan most látom őt, ebben az állapotban. Ugyan akkor békében.

S mindezt egy ingyenes workshop segítsége által éltem meg, csináltam végig magamban.

Személyiségünk egyes részei az élet folyamán kiszakadnak, s külön részecskékként bolyonganak bennünk. Általában traumához kapcsolódnak, s többé-kevésbé haragszunk rájuk. Vagy azért, mert magunkat okoljuk a trauma kialakulása miatt, vagy haragszunk magunkra azért, ahogyan a traumára reagáltunk. Van egy elvárásunk önmagunk felé  minden helyzetre, hogy ebben így és abban pedig nekem így vagy úgy kell reagálnom. Megélünkk valamit, valami történik velünk, ezekre, valahogyan akárhogyan, de minden esetben reagálunk. Reakciók lesznek belőlük. Reakcióknak írom őket, de valójában érzések kapcsolódnak hozzájuk. Vannak a szuper reakciók, amikor az elvárásaim alapján reagálok és állok hozzá dolgokhoz és eseményekhez, vannak olyanok, amikor úgy érzem csődöt mondtam.

Most azt gondolom, hogy nincs csőd. Reagálok, ahogyan tudtam és tudok, mert az is lehet, hogy egy olyan új esemény ért, amire eddig belül nem volt reakció technikám.

Úgy gondolom, folytatom azt az utat, hogy visszafordulok, ha valami régi rossz érzés jelenik meg bennem. Nem futok el tőle, hanem közelébe sétálok és megnézem, mit akar nekem mondani.

Érzés, szív, szeretet, önelfogadás, agapé...

© 2016 Juhász Antal. Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el