Fekete & Fehér - rózsás kendős cigányságunk

2017.02.18

Ötödikbe jártam  napközis voltam. A napközis tanárnő helyett, a történelem tanárnőnk volt a helyettesítő.

Csak egy szokványos napközis délutánnak indult. Aztán felkaptam a fejem a szavakra, amiket a tanárnőm szájából elhangzottak.

Felé tekintettem. Egy cigánylány ült a padban, az aprótermetű tanárnőm meg előtte állt, és beszélt.

Idegenül értek a szavai, előtte senkit sem hallottam így nyilatkozni.

"E......! Te egy csoda vagy. A cigányság kincs. Nem tudtad? Két nyelven tudsz beszélni. Micsoda előnyöd van. Tudod te azt, hogy milyen érték vagy te? Két nép szokása a tiéd..." ilyen szavak töltötték meg a termet.

A kis cigánylány tágra nyílt szemekkel tekintett fel a parányi nőre. Az én fejem meg zsongott. Magammal diskurálva ilyen kérdések cikáztak bennem: "Eszti gazdag mert cigány? Jééé tényleg két nyelven tud beszélni, érték olyannak lenni, mint ő? Szabad így beszélni egy "magyar" nőnek egy " cigány származásúhoz?"

Az utca ahol a nyári szünetem napjai peregtek, a községünk szélén állt. Ebből következett, hogy koedukált formában történtek a nyári játékaink. A cigány srácokkal együtt játszottunk. Akkor még volt pár be nem épített telek. Azokat birtokba vettük. A fiúk sokat tengóztak, mi lányok babáztunk, kötöttünk baba ruhának való holmikat az árokparton ülve, vagy épp veszekedtünk.

Az egyik kis barátnőm cigánylány volt. Nagyon szerettem őt. Gyönyörű haja mindig szorosan két fonásban volt fonva, s szalag volt a végén. A szalagja mindig elbűvölt, úgy emlékszem az apukája hozta neki az NDK-ból. Neylon szalag volt, színes, és mindig volt bele szőve arany szál.

Én magam is próbálgattam a hajam befonni, mint ő, de nekem mindig kiesett a szalag belőle, hát kis barátnőm egy fűszálon megmutatta hogyan kössem el a szalag végét, és nem bomlik ki a fonatom.

Egyik alkalommal amikor épp náluk tartózkodtam, jelezte nekem, hogy ebédeljek ott. Vissza akartam utasítani, még sem mertem.

Meg kíváncsi is voltam.

Az anyukája a nyári konyhából kihozott egy nagy terítőt, mintásat. A terítőt az udvaron leterítette. Mindenki szépen leült, gondoltam akkor nekem is ezt kell tenni. Előkerült a pörkölt csirkéből, valamint a hozzá való nokedli. Nekem is szedtek egy tányérral. Nem akartam elfogadni, de akkor cigányul valamit beszéltek egymás között, én úgy vettem ki, biztos azt hiszik nem merek enni a főztjükből.

Elfogadtam az ételt. Nagyon finom volt. Jó paprikás. Csendesen ettünk.

Csuda érzet volt úgy ennem. Soha előtte nem volt részem abban, hogy a szabad ég alatt, testem alatt az anya földdel fogyasszak el egy ebédet.

Volt ebben valami szép lassú komótosság. Közel az éghez és a Földhöz.

Felnőttként, ha összefutok gyermekkorom cigány pajtásaival, mindig váltunk pár  szót. Mindig beszélgetünk. Gyerekek, család, szülők, olyan sosem fordult volna elő, hogy úgy tegyünk, mintha nem ismernénk meg egymást.

Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával megkérdeztem, hogy a cigány nyelvet a gyerekei gyermekei beszélik- e még? Beszélgető társam szomorúan említette meg, hogy sajnos a mostani generáció nem használja az cigány nyelvet. Sajnos már otthon sem a szűk családi körben. Angolul már sokkal jobban tudnak.

Megkeseredett bennem valami ettől a hírtől. Emlékeim mélységei közül utat törtek maguknak régi képeim. Falusi idős paraszt asszonyok, bő redős szoknyában mennek az úton. Vasárnapi templom a szebbik szoknyában és pruszlikba. Kézzel gyúrt tészta. Friss tojás a csirke ólból. Lavórban való mosdás.

Utazásaim alatt nem láttam már régen ezeket az idős paraszt asszonyokat. Velük halt el a gyökerem, a nagyanyám.

Tarka mintás cigányságunk tradícióira ki vigyáz?

Eltűnik? S mivé leszünk nélkülük?