Élet egy budapesti hajléktalan melegedőben

2016.12.27

Szociális végzettségem, lehetővé teszi, hogy a széles sprektumu szakmai ágazatokban kipróbáljam magam.

Egyik ilyen szakmai állomáson volt, amikor Budapesten, az egyik hajléktalan melegedőben dolgoztam.

A pályám kezdő szakaszát ölelte fel ez az időszak. Ha úgy tetszik, teljesen szűzen kerültem oda, pusztán a mély elméleti tudásom állt a rendelkezésemre. Igazi mély víznek ígérkezett. Cseppet sem könnyű munka, semmilyen tekintetben sem. Igazi mérce lehet, amiben hitelesen megmérődik az ember.

Ijesztő és félelmetes volt, az első találkozás. Minden nap reggel nyolckor, az ajtó feltárult, és körülbelül negyven-ötven ember tódult be rajta. Minden féle ember, főként férfiak. Kezdetben rémisztő volt, sőt sokkoló. Úgy kellett csináljak, mintha már ezer éve ez lenne a szakterületem. Nem mutathattam meg, hogy kezdő vagyok. A kezdeti álca, amit magamra vettem, ismerős lett, megbarátkoztam vele. Majd önmagam tudtam lenni végül. Megszoktam.

A napok a következőképen teltek nálunk. Reggel nyolckor ajtónyitás, beérkeztek az ellátottak, név szerint nyilvántartásba vettük őket, ÁNTSZ igazolással együtt (nem e fertőzőek), majd helyet foglaltak. Később elkészítettük a reggelijüket, amihez sorba kellett állniuk. Reggelit követően, lehetőség volt fürdésre, mosásra, és csendes foglalkozásra. Délben megérkezett az ebéd, azt kiosztottuk az ismét sorban álló ellátottaknak. Majd egészen négy óráig zárásig benn lehettek.

Télen, ha nagy hideg volt, amikor krízist hirdettek, éjjel nappal nyitva voltunk. Az esti műszakunk, este hattól reggel hatig szólt, és ketten voltunk benn lányok, a sokszor éjjelre, akár hetven főre is összeverbuválódott emberekre. Olyankor nem kellett az ÁNTSZ papír sem.

A tér úgy volt kiépítve, hogy csak egy pult választott el minket az emberektől, s a nyolc órát egy légtérbe töltöttük le velük mi is. Bele szoktam a munkába, az emberek sokféleségébe, és abba az idegen miliőbe.

Nem volt fenékig tejföl az életünk, nekünk, akik ott dolgoztunk. Napi szinten hívtunk mentőt, jött a rendőrség (s itt meg kell, jegyezzem, a lehető legnagyobb emberséget tanúsították az ellátottaink iránt, bármilyen jellegű üggyel is kerestek meg minket), sok eset volt, amikor skizofrénia vagy épp heroin elvonási tünet miatt kialakult tombolást kellett azon nyomban orvosolni. Védeni azt, aki bajban volt, és védeni, gondoskodni, a melegedő többi ellátottjáról. Legfőbb cél ilyenkor, ami hajtott bennünket ott dolgozókat, hogy pánik soha ne törjön ki. Ott és azóta sem láttam még közvetlenül, hogy milyen egy heroinista elvonási tünete.

Itt ismertem meg azt az oldalam, hogy nagyon magas ingerküszöbbel rendelkezem. A nehéz helyetek, amikor a pillanat tört része alatt kell megoldást hozni, szinte doppingolt. Elöntött az adrenalin.

Megtanultuk a kollégáimmal, azt, hogy egymás testi épségéért és mentális épségéért is feleltünk.

Miért volt ez így napról napra? Mi a nehéz abban, ha hajléktalan emberekkel kell dolgozni?

Talán azért, mert akik kintről az utcáról érkeztek, éhesek voltak, fáztak, alkohol, drog, gyógyszer vagy nikotin elvonási tüneteik voltak. Kialvatlanul, és félelmekből érkeztek meg hozzánk arra a pár órára. Sohasem lehetett tudni, honnan jött az, aki megérkezett. Miből?

Ezt mindig észben tartottam. Meg tanultam egy nyugodt természetes hangtónussal szólni, s az sem okozott nehézséget számomra, hogy az előttem álló embert embernek tekintsem, a piszkossága, az ápolatlansága a gyűröttsége ellenére sem.

Megszerettem közöttük. Megismertem őket. S álljon itt pár név, akik közelebb kerültek hozzám. A keresztnevük fogom használni.

József: Ma már nem él. Fertőző májgyulladás. Szép ízes magyar tájszólással beszélő cigány férfi volt. Börtönt megjárt ember, akiben élt nagyon erősen, hogy az asszonynép, fehérnép, s ha tisztelettel szól hozzá ő is akképpen áll hozzá. József volt az, aki egy hideg téli éjszakán, amikor kinn húsz-harminccentis hó állt, és éjjel is nyitva kellett tartani, akkor ő, az éjjel oda tévedt ismeretlen hajléktalan férfiaknak hangosan és gorombán oda szólt, vagy inkább felhívta a figyelmüket arra, hogy bárki, aki csak csúnyán mer, hozzám szólni annak vele gyűli meg a baja. S fogta magát és a pultom elé feküdt le, mint egy jó hűséges házőrző a gazdája elé. Aki jól olvassa, amit leírtam az érzi belőle, hogy a hasonlat nem sértő, és nem is tudnék jobbat találni sem. S nem tudom szebb módon visszaadni sem.

János: szintén börtönből megjárt. Jó humora volt, mindig volt valami alkalmi munkája főleg vasazás. Párszor kisegítettem apróval, hogy tudjon kávét inni.

Aztán egyszer megviccelt. " Heniké van- e aprója? Feleltem: nincs, sajnálom, most nem tudom kávéra meghívni. "

Erre ő: " Heniké semmi gond, akkor mással felváltatom a pénzem, s meghívhatom egy kávéra? " S persze, hogy igent mondtam. Nem sok pénze volt, de úri ember volt, s vissza akart hívni engem. Isten mentsen, hogy ilyen gavallér meghívást visszautasítottam volna.

Viki néni: A szocializmusban külkeres volt. Járta a világot, több nyelven beszélt. Amikor én megismertem már az utcán élt, alkohollal csillapította az élet fájdalmait. De szépsége, finomsága műveltsége átütött a szedett vetett ruhatárán. Minden nap szépirodalmat olvasott.

Indián: Nagyon magas férfi volt, nem sokat árult el a múltjáról, s nem sokat beszélt. Inkább kártyázott, ha benn tartózkodott. Pont ezért volt meglepő számomra a reagálása, arra, amikor bejelentettem, máshol fogok majd dolgozni. Megkért, hogy üljek oda az asztalhoz, s könnybe lábadt szemmel csupán ennyit mondott nekem:

" Köszönöm magának, hogy mindig úgy nézett rám, hogy EMBERNEK éreztem magam tőle."

S még mielőtt egy rózsaszín ködöt varázsolnék ide, röviden elmondom, hogy nem csak szép és vidám barakk voltunk mi. Meg tanultam semmit sem magamra venni, mert sok esetben egy tombolás, ami kirobbant, nem nekünk szólt, hanem nálunk csapódott ki. Volt, amikor arcul köptek. Volt, amikor verekedés alakult ki, volt amikor, a beszipózott s arra alkoholt ivó ellátott őrjöngeni kezdett.

De a mai napig is nagy szeretettel gondolok vissza arra az időre. Ott tanultam meg ki az ember, s mi az ember. Ott tanultam meg, hogy mezítelenül érkezünk és úgy is távozunk innen e helyről. Megtanultam, hogy az ember az ember farkasa. Kegyetlen és embertelen törvények uralkodnak az utcákon, amiről nem mesélnek azok, akik ott élnek.