Átjutva a holtponton

2017.03.12

Évek óta hol kisebb, hol nagyobb intenzitással kerestem azt a sportágat, amivel azonosulni tudok.

Többek között, keresgéléseim majd kipróbálásaim között szerepelt, a jóga, az itthoni edzések, valamint a futás is. Nem mondhatnám, hogy siker koronázta a próbálkozásaimat. Feladatnak és kötelességnek éltem meg őket, mint ilyenre pedig szabad idő eltöltése kapcsán nem volt szükségem. Muszájból, mert egészséges és jót tesz a szervezetnek, nos, én így nem tudtam, nem tudok azonosulni.

Elkönyveltem magamban ezt a dolgot valami olyannak, hogy talán ez nem az én asztalom.

De ennek ellenére, belül ez a fajta keresés szükségletté vált bennem, titkon mocorgott. Talán pont ezért vagy e miatt, az élet már csak ilyen, egyszer csak szembe jött velem egy sportág. Valaki csak úgy véletlenül említette, hogy jár uszodába, az milyen jó, mennyire szereti és egyébként is teljesen kicserélődik tőle.

Szöget ütött a fejembe a szó, hogy uszoda. Ez pedig az én esetemben egyet jelent azzal, hogy pitbull módjára utána járok azoknak a dolgoknak, amiket tudni kell róla. Az összegyűjtött tudás által összeállt bennem egy kép, hogy nekem való-e a story vagy sem.

Ezt ebben az esetben nagyon is érdekesnek találtam, szinte hívogatott. Persze e mellett azért tisztába voltam azzal is, hogy a napi nyolc óra munkát, jó részt, számítógép előtt ülve kell eltöltenem, ergo, hamarosan valami testmozgás után kell nézni.

" Épp testben épp lélek".

Azzal is tisztában voltam, vagyok, hogy a napi időbeosztásom annyira sűrű, hogy lehetetlenség hetente több alkalommal sportolni, hisz az már az én esetemben, a gyerekem rovására menne. Ezt pedig semmiképp sem akartam.

A férjemmel megbeszéltem ezt a lehetőséget, nagyon jó ötletnek tartottuk, hisz kettőnk számára gondoltam ki, közös program, csak mi, kora reggel, még a hajnali órákat érintve. Nyitott fülekre találtam nála. Örömmel töltött el a gondolat.

Nem akarok senkit sem untatni azzal, hogy hogyan történt a kiigazodásom az uszodai etikett terén. Amikor beléptem a "küzdőtérre", egy olyan sáv volt szabad, ahová lépcső nem vezetett le. Teljesen tanácstalannak éreztem magam abban, hogy hogyan is ereszkedjek majd a vízbe le, hogy minél kevésbé legyek röhejes. Nem sokat morfondíroztam ezzel kapcsolatban, épp egy visszafelé tempózó sporttársat kérdeztem meg ezekről a bagatellnek tűnő technikai tudásokról. Nem nevetett ki, elmagyarázott nekem mindent.

Akkor bele engedtem magam a vízbe.

A víz kellemesen hűvös volt, de nem fáztam. Tempózni kezdtem. Új érzés volt.

Az első öt perc alatt, szívem hevesen dobogott, izmaim feszültek. Azzal a tervvel érkeztem, hogy az első alkalommal egy biztonságos 15 percet fogok úszni.

Hamar túllendültem a szívverést felgyorsító állapoton, elkezdtem eggyé válni az engem körül vevő hellyel és benne önmagammal.

Mindenki tempózott, dolgozott, csend belül, kívül. A víz simogatása.

Csapás mentén való haladás, saját rimusom megtalálása, érezni a testem, ahogyan nyúlik és feszül. Rásimulni erre az egészre.

Aztán átlendültem. Nem éreztem az izmaimat, megszűnt tér és idő. A helyét átvette az érzés, hogy nem akarom abba hagyni. Végtelenben voltam.

A kitűzött 15 perc helyett 25 percet hoztam elsőre. Nagyon örültem ennek a teljesítménynek.

Majd levezetésként a férjemmel, egy negyed órát eltöltöttünk a gőzkabinban. Onnan egy ütős hideg zuhany alá álltam be sokkolónak.

Végül elkészítettem magam, hisz onnan mentem dolgozni.

Azóta is így teszünk. Hetente egyszer megyünk az uszodába. Már magasabbra tornáztam fel a távomat időileg.

Biztosan sokkal előnyösebb lenne, ha hetente több alkalommal élnék ezzel a lehetőséggel, de én úgy tartom, hogy amit "jókedvvel, bőséggel" végez az ember, annak van értelme. Attól épül, mind testileg mind mentálisan.

Azóta a gerincem nem fáj, bizonyos izmaim erősödnek, egyenesebben tartom magam, nem csak a heti egy alkalom miatt, hanem azért is, mert bármi, amiért megdolgozik az ember lánya az TARTÁST ad neki.

(én itt találtam meg mindezt;  http://www.uszoda60.hu/  )