A hatodik nap - 2.rész

2017.04.14


A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A gép életben tartotta. Néztem az arcát, ami időnként fájdalmasan rándult össze. Azon gondolkodtam, vajon a testünk, mint individuum, képes e érzékelni külön a tagjait? Nem tudom. De őt szinte puzzle darabokból rakták össze. Morfinos álomban élt a baleset óta. Önállóan nem bírt lélegezni.

Minden áldott nap ott álltam az ágya mellett. Fogtam a kezét, beszéltem hozzá. A gyerekek hangját is oda varázsoltam azzal, hogy kihangosítottam a telefont. Olyankor, önkéntelen mosoly tünt fel az arcán. Ezekből a jelekből tudtam azt, hogy bár szellemileg nincs jelen, de a lelke éber.

Azt akartam, hogy érezze, hogy itt vagyok neki, számíthat rám, nincs egyedül. Talán ennek a rítusnak a részeként, minden egyes látogatás alkalmával, a kék színű steril ruhát öltöttem magamra. Ott volt a zöld is, de én csak a kékben mentem be hozzá.

Voltak pillanatok, amikor rám nézett, mintha felismert volna. Aztán visszazuhant a mélységébe. Minden hol csövek voltak benne, a szájában, az orrában, ennek dacára, beszélni próbált hozzám. Mindig azt az öt szót ismételte. Nagyon kellett figyeljek. A szájáról próbáltam meg leolvasni a szavakat. Üzenet a morfinból.

Azt mondják, hogy a morfiumhoz 48 órán belül hozzá lehet szokni. Ezért, ő sem kaphatta tovább a szert. Le kellett róla hozni, és másik két gyógyszert kapott intravénásan. Az átállás után egyre nyugtalanabb lett. Sokat mocorgott, fájdalmai nyilvánvalóak voltak. Napról napra, rosszabbnak tűnt az állapota, nekem. A jobb kezét kikötötték az ágy rácsához. Néha feltekintett rám.

Már nem tudtam beszélni. Csak mentem hozzá, megfogtam a kezét, egy órát ott álltam mellette. A fejem néha a kezünkre hajtottam. Fáradt voltam. Munka után először hozzá mentem. Egy óra hosszat vele voltam, hogy érezze, szükségünk van rá. Majd haza buszoztam, háztartás, gyerekek. Őket is össze kellett pakolni, mentálisan, és figyelni rájuk. Fura magányos, réveteg időszak volt.

A hatodik nap, szombat volt. Anyám és húgom is velem jött. Nagyon rossz állapotban találtuk őt. Az orrából kivezető csőn keresztül az epe dőlt belőle. Nyugtalannak, idegesnek és agresszívnek láttam. Rángatta a kikötött kezét. Artikulált, mondani akart valamit, de nem a szokásos öt szót. Semmit sem értettem meg abból, amit közölni akart velem. Tehetetlenségemben oda sem néztem már. Anyám kétségbe esett. Mondogatta nekem, hogy nézzem, meg mennyi epe dől belőle, és mi lesz vele?

Pattanásig feszültek az idegeim ettől is, és attól is, hogy ilyen rosszul lett. Kértem anyám és húgom, hogy menjenek ki, egyedül akartam vele maradni. Igazából mindig zavart, ha mások is jelen voltak velem nála. Kellemetlen volt, és úgy éreztem, hogy a többiek betolakodtak az én kis saját privilégiumomba, amit kettőnk köré építettem meg.

Az orvos aznap is beszélt velem, tájékoztatott az állapotát érintően. Sajnos a tüdő elkezdett váladékot termelni. Ezt a váladékot már a lélegeztető csövében is látni lehetett. Sokat öklendezett, köhögött, azt hittem kiszakad belőle a cső. Ilyen rossz állapotban még sosem láttam, mint akkor.

Itthon este, arra gondoltam, hogy lehet, meg fog halni. Annyira viaskodott, hogy ez talán halál tusa volt.

Úgy léteztem, hogy talán nem is léteztem akkor már. Üres volt bennem minden, és csendes. Vártam.

Másnap ismét látogatási időben ott voltunk. Akkor a gyerekeimmel mentem.

Épp öltöztünk be, amikor egy nővér oda jött hozzánk, és kedvesen ugyan, de siettetek minket az öltözködéssel kapcsolatban. Nem is értettem, hogy mi ez a felhajtás, hisz sosem jöttek ki hozzánk, amíg beöltöztünk eddig.

Össze sem kötöttem magamon a szép kék intenzíves ruhámat, már mentünk is az ápolónő után, szófogadóan. Ő megállt az kórterme ajtaja előtt, félre áll. Épp beléptem, balra, ránéztem, és akkor.

Ott ült, csövek nélkül, pislogott ránk, oxigén maszk volt csak a száján. Felzokogtam, nevettem, oda szaladtam hozzá. Úgy örültem neki, azzal az örömmel, amikor egy anya világra hozza a gyermekét.

Puszilgattam, simogattam, az arcát, a kezét. A gyerekeim velem együtt sírtak és nevettek. Sőt, valahol benne volt a látószögemben, az intenzíves osztály dolgozói könnye és öröme is.

Azt mondta nekem; ebben a hat napban félelmetes volt, majd egyszer elmeséli. De, ha a kék ruhás állt mellette, akkor béke szállt a lelkére.

A kék intenzíves ruhám.