A harmadik

2016.11.27

"Régen" kicsit lassabban éltük, és más volt a ritmusunk. Nem küszködtünk párkapcsolati  problémákkal (most kicsit eltolódtak ezek a dolgok, s szerintem nehezebb is), de régebben valahogy mindig úgy alakult,  nem maradtunk pártába. S  ennek következtében már sok estben 21 éves korunk előtt férjhez mentünk. (ez  volt a jellemző). S ezzel együtt járt az is, hogy hamar bekövetkezett a gyermekvállalás.

Korán anyuka lettem, még 20 éves sem voltam, amikor első gyermekem magamhoz ölelhettem. S rá két évre megérkezett a másik testvér is.

Velük együtt nőttem fel.

Nagyon szép időszak, ha ebből a szemszögből tekintek vissza rá. De van egy másik szemszög, a nem kozmetikázott, a totál VALÓSÁG. A mi volt a színfalak mögött?

Tudatlan s tapasztalatlan anyaságom romjain szaladoztam. Hol a védőnő tanácsát fogadtam meg, hol anyukámnak bölcsessége, hol anyósom okos gondolatai, hol egy könyv, hol egy újság, ami a gyermeknevelésről szólt. De igazán egy jó nagy katyvasz volt bennem arról, hogy hogyan legyek tökéletes anya. Nos, ez nagyon nem ment. Bődületes hülyeségeket követtem el. Engedve magamban a sok jó tanácsnak, amit összegyúrtam és hol így hol úgy akartam nevelni a gyerekeim ennek kapcsán.

Ugyanakkor professzionális módon megtanultam, csecsemőknek való étkeket készíteni. Takarítani, mosni, főzni, időt beosztani. Nagyon remek napi ritmust építettem fel a kicsinyeim köré. Nyílván ezzel is kompenzálva a belső bizonytalanságom.

Örökké aggódtam, hogy eleget evett (?) ivott-e a gyerek. Ha megette adjak e még? Ha nem kell neki az étel, akkor "jaj, Istenem mi lesz így?"

Lehetne mosolyogni ezen, de nem tudok, mert ami szép lehetett volna, azt nem tudtam teljességében megélni, nyilván a tapasztalat hiánya, és a fiatal korom is közre játszhatott ebben.

De az idő haladt. Gyermekeim óvodába kerültek, én pedig visszakerültem a munka világába.

S pár év így telt el, egészen addig, amíg egy markáns vágy, egy erős szenvedélyes érzés tört rám. Gyermeket akarok, egy harmadikat.

Elementáris erővel szakadt fel belőlem. Ekkor 29 éves voltam már. Kiforrott személyiség, az adott önmagamhoz képest. Mivel az előző két gyermekem hamar megfogant, így fel sem merült bennem a kérdés, hogy talán eztán másképp lesz.

S bizony ám, hogy várnom kellett Rá.

Nem ették olyan forrón a kását, három esztendőnek kellett eltelnie (népmesei szám, a három, három testvér, a legkisebb a legerősebb...).

S a várakozós három évben bizony előfordult, a fal felé fordulva sírtam álomba magam.

Majd miután kiderült, hogy már bennem bimbózik ez az édes kis élet, megváltoztam. Egy pillanat alatt, valami összeállt bennem akarássá, tervekké, és igazi életté.

Érett voltam, tudtam, hogy mit akarok. Azt akartam, hogy a kisbabám kibújjon, s megmutassam majd neki a világot, bevezessem. Ez a fajta tudatosság is új volt nekem. Igaz csak a következő lépést láttam meg magamban mindig, de pont ezért volt csodálatos hisz a JELEN PILLANATOT ÉLTEM meg így mindig.

Elterveztem, hogy úgy fogok szülni, hogy önuralommal, és az energiám befelé a testemnek adom oda. Csendben vajúdtam, és csendben szültem meg. S amikor a kezembe adták nevettem és sírtam, és eufóriát éltem meg, mennyei érzés volt. (első szülésem császármetszéssel történt, kora szülés, inkubátorban a gyerekem, második szülés sima szülés, nem is nagyon voltam tudtában, elfelejtettem szólni, hogy adják a kezembe, ha megszületik, s így csak az arcát simíthattam meg a második gyerekemnek). Mennyi elveszett mozdulat...fájtak ezek a félbe maradt vagy el sem kezdett érintések.

S pont ezért, az utolsó szülésemnél, szóltam, hogy magamhoz akarom ölelni a gyerekem! (ahol én szültem, akkor, ott szólni kellett).

Szülés után kórház öt nap, majd kórházból haza.

S majd itthon, a napi rutinok. Az egyik legboldogabb időszak volt. Sehol sem volt bennem a régi fiatalkori énem görcse. Legutolsó gyermekemnek sajátságos ritmusa volt, pl. 20 percenként szopott, s én így tápláltam, mert ez volt az Ő igénye. Sőt minden ilyen alkalom után még jó ideig a szívemen altattam, simogattam, érintettem ahol csak tudtam.

Akkor már tudtam, hogy egy erős, határozott egyéniségű gyermeket akarok útra bocsájtani. S ehhez nem is kell más, csupán, sok-sok testi kontakt (kezdetben), ölelés, puszi, dajkálás. Igen dajkálás. Persze a védőnőm ez ügyben fontos jövőbeli apokalipszisre hívták fel a figyelmem: miszerint a gyerek hozzá szokik, bele fogok bolondulni, nem lesz egy szusz időm sem, stb.

Magamban csak nevette. Hisz pont ezt akartam, a gyerekkel lenni, kiélvezni minden percet, ami arról szól, ami pont az az időszak. Hisz akkor már tudtam, hogy minél lazábban, a gyermek igényeit figyelő és megengedő szeretettel lévő anya vagyok jelen, annál inkább lesz könnyű dolgom. S ez így is volt. Boldog volt a gyerekem, én meg élveztem, hogy esélyt kaptam az élettől arra, hogy kiteljesedjek a szó nagyon nemes és pozitív értelmében, hogy ANYA vagyok.

Így épült fel a napom:

Minden házi munkát el tudtam végezni, nem omlott a fejemre a mosogatni való, s a nagy gyerekeim is meleg ebéd várta haza, mert otthon voltam. Sőt, éltem is a lehetőséggel, s nyolc kerek évig voltam otthon. Csodálatos időszak volt. Amit a két nagy gyereknél az elején elbénáskodtam tudatlanságomban, arra lehetőség nyílt, hogy simítsak rajtuk. Igazítsak, ahol lehetett ott helyre hoztam. S a legkisebb kis családtag pedig olyan kegyben részesülhetett, hogy négy év után adtam óvodába is. Nekem ez öröm volt, hisz másik két gyerekem, már 2,5 évesen ment óvodába.

Ez a nyolc év, nekem magam volt a KARMA, amikor valahonnan fentről megkaptam azt az adományt, hogy láthattam, hol rontottam el valamit, és azt hogyan hozhatom helyre, vagy ha nem tudom már helyre hozni, akkor milyen másik lehetőséggel élhetek.

S még valami fontosat megértettem és megéltem. Miután a legkisebb is óvodába járt, fennmaradó időmben tanulni kezdtem, főiskolára jártam.

S itt pedig belépett az az életforma, hogy amikor a gyerekeim tanultak, én is tanultam, s ez egy új életformát csempészet be közénk.

S itt álltunk rá jövőbeli sínekre, a gyerekek is egyenként, s én magam is. Egy új szakasz kezdődött el bennem. Magam felé fordultam, s elkezdődött önismereti utam nagyon izgalmas időszaka.

Egy szakasz bezárult, kezdődött egy másik.