Történeteim

Keserves idők járnak felém. Lápos tavam biztonságából, ki sem merek jönni. Kikémlelek, sóvárogva a világra.

Nem ilyenre vágytam, ez volt az első gondolatom. Apukám büszkén az arcán örömme,l tolta elém a biciklim. Az első nagy kétkerekűm. Narancssárga színben pompázott. Ám fájdalom, de fiúknak készült, mert vázas volt.

Késésben voltam. Már megint rohantam. Szerencsém volt, lenn az utcán egy taxi épp arra járt, leintettem és már indultunk is.

A ház előtt, az öreg fenyők között, ékeskedtek a violák. Főként fehéreket nevelt nagyanyám, a mézédes illatúakat. Nyári szünetben több hetet nála töltöttünk a violás udvarában.

Fodrodózott a mozdulat

Ám a minap elém hozták egyiküket,

Álltam a kirakat előtt, és tudtam, hogy ő lesz az. Pont megfelelt a célnak. Magas volt és sudár. A ruhája, a mozdulat, amibe bele merevedett, egyszerűen magam volt a tökély.

Orromban a nedves erdő illatával, lassan végig sétálok a folyó feletti rönk hídon. Megállok a középén. Kezeim kitárom. Mélyen leszívom a levegőt, a tüdőm megtelik vele.

A többiekkel együtt a hűtőben kucorogtam. Kicsit elszunyókáltam, majd arra riadtam, hogy kinyílik a hűtő ajtaja, és ott áll egy férfi. Engem emelt ki a többiek közül. Egy nővel volt. A nő rólam beszélt, és azt mondta: tökéletes ez a tojás, asztali díszt készítek belőle.

A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A gép életben tartotta. Néztem az arcát, ami időnként fájdalmasan rándult össze. Azon gondolkodtam, vajon a testünk, mint individuum, képes e érzékelni külön a tagjait? Nem tudom. De őt szinte puzzle darabokból rakták össze. Morfinos álomban élt a baleset óta. Önállóan nem bírt lélegezni.